Rólam 2.0

Schőnig Henriett vagyok, 1992. október 24-én születtem. 18 éves koromig a nyüzsgő belváros szívében, a 6. kerületben laktam. Egy olyan tipikus körfolyosós, polgári lakásban, aminek 4 méteres belmagassága még ma is megvan az emlékeimben. A 90-es évek közepén egy igazán átlagos középosztálybeli életet éltünk, édesanyám gyors- és gépíróként, édesapám pedig vállalkozóként kereste a kenyerét.

​

Kilenc éves voltam, amikor szüleim – bár sosem voltak házasok – különváltak, és innentől kicsit viharos évek következtek: néha villámcsapások, máskor áradások kísérték.

Ahogy nőttem, megtanultam, hogy az életben mindenkinek a saját erőforrásaira kell támaszkodnia (tartalékolnia kell), és hogy az ígéretek néha csak szavak maradnak, ezért egyedül magadra számíthatsz. Ez a belső vezérelvem a húszas éveim közepéig erőteljes és éles volt, ám nem tudatos. Amikor végre tudatosult bennem mindaz, amit addig ösztönösen éreztem, hálássá váltam mindezért a tanításért.

​

Az iskolás éveim se nem voltak jók, se nem rosszak. Olyan közösségre vágytam, ahol megértésre találok, de nem találtam meg, így egyszer gimnáziumot is váltottam. Az akkori osztályfőnököm adott egy olyan tanácsot, ami örökre megmaradt bennem: „Mindenki a saját sorsa kovácsa.” Igaza volt! 
Az új középiskolát végül sikeresen zártam, de nem igazán találtam a helyem a kortársaim közt. Nehezemre esett azonosulni a viselkedésükkel, a hozzáállásukkal és a tetteikkel. Folyton ugyanaz a két kérdés tört utat a fejemben: „ennek mi értelme van?” és "Miért?"  Inkább rajzoltam, verset írtam, novellákat fogalmaztam a tanteremben a szünetek alatt. A humán tantárgyakból kiemelkedően teljesítettem, erről kedves Tanárnőm tudna mesélni. (nem hiába írtam azóta 6 könyvet, többnyire a magam és a hozzám közelállók szórakoztatására).

Amikor eljött a búcsú az érettségit követően, és mindenki véleményt alkotott egy „kalapos-névkihúzós körmenet” után másikról, rám csak ennyit mondtak: „Nincs veled semmi baj, csak olyan fura vagy.” Megköszöntem. 

​

21 évesen, egy írországi tanulmányútról (az APSYC.BA története külön oldalt érdemelne) hazatérve, az élet egy alternatív gyógyászattal foglalkozó helyre sodort, ahol az ájurvéda világával ismerkedtem meg. Ma már tudom, hogy nincsenek véletlenek.

Hat évet töltöttem itt, és igazán elmélyültem az emberi természet alfája és- omegája és az alternatív gyógyítás titkaiban, amellyel a saját egészségügyi problémáimat is tudtam "igazítani". Ekkor vált egyértelművé számomra, hogy az emberekkel való foglalkozás nem csupán lehetőség, hanem küldetés a számomra. Itt körvonalazódott, hogy valóban emberekkel KELL foglalkozzak, s itt a „kell”, a maga jó értelmében értendő. 

Az utam, a hivatásom, nem mindig könnyű. Egy olyan vállalás ebben az életben és társadalomban, amely a legnagyobb kitartást és erőt kívánja, néha megsebez és fájdalmas, de közben a legcsodálatosabb is: felemelni embertársaidat, utat mutatni. Nem irányítani, csak vezetni.

Mindannyiunknak megvan a saját útja, és mindenki maga dönt, hogy melyik ösvényen lép tovább. Nem létezik EGY IGAZ út, csak az, ami bennünk van.

Az életem során megélt tapasztalatok képessé tesznek arra, hogy másoknak segítsek meglátni azokat a rejtett összefüggéseket, amelyek egész létünket mozgatják. Ezek, a szemmel láthatatlan összefüggések.

Ha az életed folyamán, a fent-lent epizódok követik egymást és ezekből építkezel, nem pedig rombolsz, a jövőbeli, hasonló minőségű szituációkat, könnyedebben fogod tudni meghaladni.

Vallom azt, hogy akkor tudod a legtisztább támogatást nyújtani másoknak, ha már Te is kerültél hasonlóba. Hiszen, „Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan.” (Saint-Exupéry után szabadon.)

​

Időbe telt elfogadni, de a "feketebárányok" végtére is nem olyan rosszak: nem alkalmazkodik a családi szabályokhoz vagy hagyományokhoz, elvárásokhoz, nem hódol be senkinek, próbálja forradalmasítani a megrögzött meggyőződéseket. Számtalan elérhetetlen vágya van, összetört álma, már-már ellenségnek tartják, mert nem áll be a sorba. Sok a pofon, az értetlenkedés... DE ne kételkedj Önmagadban! Ők a legnagyobb alkotók, átalakuló-művészek, és akik képesek utat mutatni! Sose bánd, mert érték (vagy).

​

Folyamatosan fejlesztem magam, hiszen minden nap arra kell törekedjünk, hogy jobbak legyünk a tegnaptól. 

Végszóként: úgy zárd a napot, amikor álomra hajtod fejed, hogy előtte tiszta lelkiismerettel tudj tükörbe nézni.

Ha úgy érzed, hogy szükséged van egy kis iránymutatásra, várlak szeretettel!

Schőnig Henriett